Térdízületet kellemetlen érzés miatt összeráncolja

Barna hajú, vidékiesen csontos fiatalember volt: a szemei szürkék, s néha olyankor is fölragyogtak, amikor pedig nem né­zett senkire.

Coleman Loren L.-A győzelem illúziója(1)

A rézsút beeső vörös fényben a szoba sajátosan kietlennek tűnt. Ősz volt, a levegőben leveleket forgatott a szél. Esteledett - de ez az este már oly régóta tartott, hogy most hirtelen fájdalmassá lett az idő, mint valami szerv, melyet csak akkor érez meg az ember, amikor rendellenesen működik: egyszeriben annyi lett belőle, hogy önálló életre kelt, és többé nem úgy múlt, ahogy szokott, hanem mint amikor valakinek az arcában fújnak fel egy óriási gumitömlőt. Mindenre kiter­jedt, fullasztott, és sehová sem lehetett előle menekülni.

Följebb ült. Lábait maga elé nyújtotta.

1. Magén István: Vesszőfutás (Z-könyvek)
2. Fájdalom a kis ízületekben segít
3. Ízületi fájdalom az erőfeszítés után
4. Nagyon meleg, igazi bőtermő ősz kora délutánján biciklimre támaszkodva vártam Bodó Pista barátomat, hogy együtt vágjunk a nagyvilágnak az oroszok elől, akik már Makó határát is elérték.
5. Ízületi és fájdalomcsillapító tabletták
6. Ha gyökeresen nem is, de azért valami változott az utóbbi időben.
7. Его скитания не были бесцельными, хотя он никогда не знал заранее, в какой именно деревушке остановится.
8. NÉMETH ANDRÁS: TÉTOVA ESZTENDŐ

A napot bámulta, amint némán aláhajlik a karcsú kémények által fölhasogatott levegőben; egy beépítetlenül maradt telek irányából előmagasló fa koronájának csúcsát nézte és körülötte a sárga meg bordó nyugati eget, melynek színpompás háttere előtt a tűzfa­lak és cseréptetők most különösen csupasznak tűntek.

Messze e falak és tetők mögött, a várost kettészelő folyón túl terültek el a város északkeleti peremnyúlványai, lakó- és ipar­telepek által alkotott, csúf vidék, amerre sokáig maga is dolgozott. Lejjebb csúszott. Két ujjal megdörzsölte a halántékát, fölgyűrte a pulóvere ujját. Asított, megrázta a csuklóját. Mozgatni kezdte a lábujjait: úgy mozgott a lába le-föl a cipőjében, mint egy papírdobozban.

Az égen alaktalan felhők úsztak. Órák óta ült már ebban a karosszékben. De hogyan is lehetne másként? A világ legtöbb története visszatér önmagába.

Twycross, az Acélviperák leszállási zónája, a Nagy Rés közelében Shyla Andrews csillagkapitány odalépett a hangárban derűsen beszélgető harcostársaihoz. Büszkén viselte egyenruhája vállán a vörös tőrcsillag egyik ágánál az újonnan odakerült aranyszínű pontot. Bernard csillagparancsnok is a landolás után kapta meg ezt a rangot.

Az egyik felhőbe váratlanul, mint egy acéltű hegye, csillogó repülőgép fúródott. Behunyta a szemét. Olyan zajt hallott, mintha valahol egy marék muskátlit tépnének ki a földből.

Fölállt, az ablakkeretnek támaszkodott. Lent, a házak tövében már sűrű­södni kezdett a félhomály: csönd volt, csak távolról, a keresztutca irányából hal­latszott egy nehezen beinduló motor köhögése. Az üzletajtók fölött fehér és piros neonégők vibráltak, azzal a szemfájdító élénkséggel, amely minden harsányság ellenére inkább egyfajta városi unalomgerjesztésnek hatott.

Az utca fölött kifeszített forgalmi lámpák ugyanabban a közbülső állapotban, sárgán villogtak.

Ebben a pillanatban néhány alak tűnt föl a járdán: egy házaspár volt a két kisgyerekével, s vásárolni indulhattak, mert hosszan elácsorogtak egy-egy ruházati bolt kirakata előtt.

Alig vesztek el, amikor kutyáját sétáltató nő tűnt föl; körülnézett, majd a kutyát maga mögött vonva átvágott az úttesten. A szemközti presszóból virágot áruló öregasszony lépett ki, mint kisdedeket, szorította magához hervadó csokrait.

Ment egy darabig, aztán lekanyarodott az első mellékutcába.

Mellékszereplő, gondolta. Szemközt, a szűk utca túloldalán ugyanolyan bérház emelkedett a magasba, mint amely őt is foglyul ejtette. Az alkony rőt fényében egyszerre oly közelinek tűnt, hogy ha kinyújtja a kezét, talán meg is érinthette volna a durva falat, mely sajátos, fojtott fénnyel világított: mintha a bensejéből áradna valami akaratlan ragyogás. A kapu fölött zárt erkély ugrott előre, melyet két ágyékkötős szoboralak tartott a vállán.

A párkányokat hideg bádog födte. A vakolat nagy területeken mállott: térd chondromatosis hogyan kell kezelni tépett sebek, téglafoltok bukkantak elő. Az egyik párkány alatt hirtelen megmozdult a félhomály.

Fehér galamb lépett az árnyékból elő: megállt, mintha csak töprengene valamin, aztán váratlanul a mélybe vetette magát — egy pillanatra úgy tűnt, lezuhan, de végül szárnyra kapott, s rézsút emelkedve eltűnt a tető kiszögellései mögött.

Mintha spongya repült volna át az égen: egy pillanatra mindent letörölt, hogy aztán minden ugyanúgy, noha némiképp mégis megváltozva összeálljon. A galamb repülése beláthatatlan távolságban következett be. Ezt már ismerte. Az ablakkeretnek támaszkodott. A combjára feszülő farmernadrág vászna merev volt, elutasító, rideg.

Megmarkolta a függönyt, és kishíján felkiáltott, mert újólag megértette: mától kezdve nincs köze ehhez a galambhoz, ezekhez az utcákhoz, a háztetőkhöz: mindez csupán egy elgondolhatatlan álom néhány véletlenszerűen fölbukkanó foszlánya immár. Huzat támadt, meglibbentette a függönyt, körbeforgott a padlón. A szekrény megreccsent. A túloldalon, egy emelettel lejjebb az erkélyen gyerekkocsi állt, plasztikponyvával letakarva, egy másik életforma jelképeként.

Az erkélyajtó nyitva volt, odabent egy fémtárgyat ütögetett valaki egyenletesen. A konyhából edénycsörgés hallatszott, majd a kinyitott csap zubogása. Megcsörrent a telefon. Overallos férfi lépett ki az erkélyre, és levette a gyerekkocsiról a ponyvát.

A telefon elhallgatott.

Az erkély melletti ablakban virágcsokor állt, egy karcsú vázából hervadt őszirózsák hajoltak elő. Ezekről a virágokról minden átmenet nélkül a vörös hajú lány jutott az eszébe, akivel alig néhány napja ismerkedett meg… Bizonyos volt benne, hogy nem találkoznak többé soha.

Lehajtotta a fejét. Vajon miről igyekszik elterelni a saját fi­gyelmét? Mást kitalálni! Visszaült a fotelbe, és reménykedve várt a véletlenre, amely végre megmutatja, hogyan kell elgondolkodnia önmagán: ugyanis már nagyon unta, hogy valahányszor elemezni próbálja az érzéseit, minduntalan megakad, mert képtelen elhinni a saját gondolatait — ugyanis nem az övéi voltak.

A hajába túrt. Hátranyújtotta a karját, míg meg nem érezte hónaljában az ing feszülését. A fény úgy hatolt be az üvegen, mintha fertőtlenítőszer csöpögne egy műtőasztalra. Összekulcsolta kezeit a tarkóján, és körülnézett.

Milyen észrevétlenül vált ez a szoba is a gazdátlanság területévé! A falakat piszkos tapéta borította, mely mögött a sarkok tájékán mintha titokzatos, szív alakú üregek húzódtak volna. A parketta a szoba közepén egyetlen tágas, elhagyatott, üres térség volt. Az előző napi újság oly leplezetlenül hevert az ágy mellett, hogy még a szoba túlsó végében állva is ki lehetett venni a fej­léc betűit.

Read the publication Michael a saroknál lelassította a Fosztogatót, és rákanyarodott a Kilencvenkettedik felé vezető Hewittra. Az egyik láb kiégett felső mozgatórendszere nehezebbé tette a fordulót, bár egy apró érintés az irányítókaron, valamint saját, a giroszkopikus rendszerbe továbbított egyensúlyérzéke orvosolta a problémát. A sebesség azonban továbbra is gondot jelentett.

Mitévő lehet az ember egy ilyen tárva-nyitva hagyott állatieleség-raktárral? Máskor, ha nem bírta tovább, lefeküdt és elaludt, most azonban úgy érezte, térdízületet kellemetlen érzés miatt összeráncolja álma lenne, ezért inkább a helyén maradt. Valami történt, valami, amit már nem lehet meg nem történtté tenni… Az iszonyatos hangzavarba, melyet sokan hibásan csendnek ne­veznek, új térdízületet kellemetlen érzés miatt összeráncolja új zajok keveredtek.

A kalapálás a túloldalon elhallgatott, aztán újra kezdődött megint. Feje fölött, a te­tőtéri lakásban fölsírt egy kisgyerek. Odasiettek hozzá, a padló megreccsent.

A lépcsőházban han­gos kulcscsörgéssel megindult valaki. Aztán valaki kiáltozni kezdett az utcán. Visszaállt az ablakba.